Makó (románul Macǎu, jiddisül מאַקאָוו) város Csongrád megyében a Maros jobb partján, a román határ közelében, a nevét viselő járás központja. Első írásos említése 1247-ből maradt fenn, amikor a település helyén folyami átkelő jött létre. A török hódoltság alatt többször elpusztították, de mindig újratelepült.

Szerepe a karlócai béke után nőtt meg, 1730-tól Csanád vármegye székhelye lett. 1890-ben népessége alapján a történelmi Magyarország 12. legnagyobb városa volt. Bár fő megélhetési forrása a kezdetek óta a mezőgazdaság, szellemisége is igen jelentős; kulturális élete a 20. század elején volt a leggazdagabb, amikor a városban élt és tevékenykedett József Attila, Juhász Gyula és Móra Ferenc is. Az 1950-es megyerendezéskor elveszítette megyeszékhelyi státuszát, ráadásul a Magyar Népköztársaság első éveiben Jugoszlávia közelsége miatt semmilyen fejlesztést nem hajtottak végre a településen. A rendszerváltás után a város fokozatosan vált egyre élhetőbbé, vonzóbbá a befektetők és a turisták számára.

Makó főként a makói hagyma révén ismert, ami hungarikum, de turisztikai vonzerejét növeli, hogy Magyarország legvirágosabb városa is. Legfőbb vendégcsalogató eleme azonban a termálvíz, amelyet a fúrások 1956-ban juttattak felszínre. A Termál- és Gyógyfürdőt az évtizedek alatt folyamatosan bővítették, 2012 januárja óta pedig teljesen új épületegyüttessel, wellness-, gyógy- és élményelemekkel várja az idelátogatókat. A gyógyvíz jótékony hatásait a Marosból származó gyógyiszap egészíti ki.

Története

A kezdetektől a török uralomig

Makó és környékének története igen messzire nyúlik vissza. A rézkorból állattenyésztéssel kapcsolatos leletek maradtak fenn. Környékén másfél tucatnyi kurgánt találtak. A régészeti szakirodalomban Makói-csoport néven ismert rézkori lelet öt edényt tartalmaz. Későbbről főleg szarmata emlékek találhatók, igen nagy számban. A Makói járás környékén több mint 180 nyilvántartott régészeti lelőhely van, a legjelentősebbek Kiszombor környékéről, főként a honfoglalás korából csatok, ékszerek és lószerszámok kerültek elő.

Makó és környéke véglegesen magyar uralom alá 895-ben, az Alföld megszerzése idején került. Kristó Gyula véleménye szerint a Maros-Körös köze, a Tisza, az Al-Duna és a történelmi Erdély által határolt területen a későbbi Ajtony nemzetség elődje telepedett le. Makó helyén az ezredforduló tájékán már jól szervezett uradalom létezett, Marosvár központtal. Ajtony, a terület ura, bár bizánci papokat hívatott és Vidinben névlegesen megkeresztelkedett, pogány volt. Az Erdély sóbányáiból és a vízi kereskedelemből származó jövedelmeket magának tartotta meg, államának gazdasági alapját az állatállomány képezte, amelynek egy része már istállózott volt. Összeütközésbe került I. István királlyal, aki csak az alkalomra várt, hogy leszámolhasson kiskirálykodó ellenfelével. Ez akkor jött el, amikor a Bizánci Birodalom belső zavargások miatt meggyengült, és képtelen volt szövetségesének segítséget nyújtani. A nagyőszi csatában, valószínűleg 1027-ben Csanád vezér segítségével az államalapító király diadalmaskodott, maga Ajtony halálát lelte. Az ütközet után a területen létrehozták Csanád vármegyét és vele együtt a Csanádi püspökséget. Az első ispán Csanád, az első püspök pedig Szent Gellért lett. Később a Csanád nemzetség leszármazottai közül kerültek ki a város földbirtokos családjai: a Telegdiek, a Makófalviak, a Tömpösiek.

Makó első említése 1247-ből, Vlnuk alakban maradt fönn. Ez a történészek véleménye szerint révet, folyami átkelőt jelölt, de mint tulajdonnév, nyolcszáz év után Szegeden, mint Vőneki családnév fennmaradt. A település hosszan húzódott a Maros jobb partján, egy része bizonyára átesett a folyó másik oldalára is. 1256-ban már Alvelnök (Oluelnuk) és Felvelnök (Feluelnuk) néven említik a két részt. 1299-ből maradt fenn az az oklevél, ami már megjelöli a település új nevét: Felvelnök, amelyet új néven Makófalvának hívnak (Felvelnuk que moderno vocabulo Makofalua vocaretur).[18] A „falva" utótag a 15. század végén, 16. század elején tűnt el végleg, ekkorra a település vámot szedett és piacot tartott. Jogilag falu maradt, de mezővárosi szerepkört töltött be, közvetlen vidéke gazdasági centruma lett. Lakosai kiemelkedtek a jobbágyi sorból, engedményeket kaptak a földesuruktól.

1332-ben Makó már plébániával rendelkezett, a 14. század közepére a későbbi Hódmezővásárhelyhez hasonló méretű településsé fejlődött. A század végére a külön officiális által irányított Kisfalud, Makófalva és Szentlőrinc szerkezetileg egy településsé szerveződött. Bulcsúháza, Kisfalud, Malomszög, Szentlászló, Szentmargita, Waffalaka és Vásárhelymakó többsége beleolvadt Makófalvába; ezzel nyolc kisebb falu egyesült, és a településhalmazt az egységesedés következtében a 16. század elejétől fogva Makónak kezdték nevezni; a század közepére népessége már 1500–2000 lakost számlált. A Makófalvi és Tegledi földesúri családok egyaránt folyamatosan birtokolták évszázadokon át.

A török hódoltság kora

A mohácsi vészt követő pusztítás kezdetben elkerülte a várost. Makó 1528 novemberében már olyan méretű volt, hogy János király és kísérete egy egész hetet, sőt még annál is hosszabb időt töltött itt. Az uralkodó Tápénál találkozott Mehmed béggel a szegvári csata után.

1551-ben a várost megtámadták az oszmán csapatok Nagylak urának, Kámber bég vezetésével. Gárdonyi Tamás bíró irányítása alatt Makó lakói és környék hajdúsága győzelmet arattak. Később a település szabadságát drága ajándékkal váltották meg.

Első ízben, 1552-ben Ahmed beglerbég török hordái égették fel a várost, de ez a támadás nem akadályozta meg a település gyarapodását, lélekszám-növekedését. A kettős adóztatás elől a városba menekültek a környező falvak jobbágyai, növelve a lakosság lélekszámát. Ismét jelentős számú település szűnt meg, vagy olvadt bele Makóba, annak részévé válva (Örs, Lándor, Horró, Baromlak, Szemegyháza, Köztelek, Igás, Velnök, Barát, Bial, Módosibugalló). Ezután a város a vidék református központja, esperesi székhelye lett, egyike a „hódoltság fővárosainak". Szervezett keretek között teológusokat képeztek a városban, az alföldi marhakereskedelemben a negyedik legtöbb állatot vásárra vivő településsé vált. Szolimán temesvári basa csapatai 1596-ban fölégették a paplakot, a templomot, megsemmisült a levéltár és a pecsét is. A város ekkor teljesen kihalt, később a hajdúk használták ellenállási fészeknek, de velük együtt az utolsó épületet, a romos templomot is a földdel tették egyenlővé. A támadások után a város 1603-ig üresen állt, ekkor még csak rövid ideig.

1608-ban Báthory Gábor védelmébe vette Makót: biztosította mezővárosi státuszát, és khász várossá nyilvánította. Ezzel a döntéssel csak évente egyszeri adófizetésre volt kötelezve szultáni birtokként. A fellendülést hamar félbe törte a Makó család kihalása, amely így nem tudta tovább oltalmazni szülőhelyét. A várost különböző földesuraknak adományozták, akik csak a haszonforrást látták benne, és igen magas terheket róttak ki lakóira. A sanyargatásnak a pozsonyi kamara által 1676-ban kiadott rendelet vetett véget. A makói jobbágyok királyi szabadosok lettek, akiknek nem kellett teljesíteniük a földesúri szolgáltatásokat, csak a kamarának fizettek évente egy összegben 100 tallért. Makó „kincstári mezőváros" címet kapott. Ez idő tájt 600 fő volt a lakosok száma.

A legsúlyosabb csapás 1686-ban érte a várost: a szegedi vesztes csatáról visszavonuló tatár csapatok Devlet Giráj kalga vezetésével kegyetlen módon legyilkolták lakosait, a házakat fölgyújtották. Akkor, amikor az ország legnagyobb területe felszabadult a török uralom alól és fejlődni kezdett, Makó megszűnt létezni, és 13 évig nem is történt kísérlet a visszatelepítésére.

A Habsburg abszolutizmus alatt

Makó tehát lakatlanul került vissza a Magyar Királysághoz, de nem sokáig maradt az. Az 1699-es pozsonyi oklevél adómentességet és közmunkamentességet ígért mindenkinek, aki visszatelepül (az oklevél kiadásának napján ünnepli Makó a város napját). Innentől fogva egy teljesen új Makó története kezdődik, a város gyorsan fejlődött, lakossága (aminek háromnegyede a pusztítás előtt is makói volt) nagy iramban nőtt. Új településrészekkel, orosz és zsidó negyeddel is bővült. A város II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában nem vállalt jelentős szerepet, de a fejedelem megvédte a fosztogató csapatoktól. 1730-ban Csanád vármegye székhelyévé vált. A 18. században felépült a megyeháza, a Szent István-plébániatemplom, a református ótemplom, a görögkatolikus templom és a Kálvária-kápolna.

MAKÓ: "Magyar mező város Csanád Várm. földes Ura a' Csanádi Püspökség, lakosai katolikusok, és reformátusok, fekszik Maros vizében közel, Szegedhez 2 mértföldnyire, só háza is vagyon, határja hasonló Tornyához, vagy Földeákéhoz, javai külömbfélék."
(Vályi András: Magyar országnak leírása 2. kötet, Buda, 1796–1799)
Mária Terézia intézkedései rendkívül kedvezőtlenül érintették Makót. A várost és a hozzá tartozó pusztákat örök joggal Csanád egyházmegye püspökeinek adományozta; a lakók királyi szabadosokból püspöki jobbágyok lettek. A befizetendő pénzadó mértéke is folyamatosan növekedett. Az urbárium bevezetésével a makóiak az általuk eddig ismeretlen dézsmára és robotra lettek kötelezve. Bár a püspököknek a szerbeket kellett volna távol tartania, kötelességükkel mit sem törődtek, így azok folyamatosan veszélyt jelentettek. Krisztovics Imre püspök teljesen maga ellen hangolta a város népességét: a legelőkből akart kihasítani területet, amelyen robotra akarta kötelezni a makóiakat. Ezzel kirobbantotta az úrbéri per (1778–1859) néven hírhedtté vált konfliktust, amely nyolcvan évig tartott. Végül a viszálykodást peres úton zárták le, némi területet átengedve az akkori püspöknek, de robotmunkát nem vállalva.

A török időkből megmaradt szőlőművelés mellett a vízi-, gőz- és szélmalmok üzemelése is jelentős szakmává lépett elő, ezekből összesen 39 működött a városban az 1780-as években. A város bíráskodási jogot kapott közösségi, gazdasági és háztartási ügyekben. Büntetésképpen pénzbírságot, testi fenyítést, vagy cigányok általi kihajítást írhatott elő. Betyárok befogadása esetén a házától meg kellett fosztani annak tulajdonosát.

A reformkortól a dualizmusig

A város képviselői mindvégig a haladás mellett tették le a voksukat: elfogadták az örökváltság javaslatát, a 12 pontot, valamint kijelentették, hogy „Vérrel is készek áldozni a szabadságért". A szabadságharc kezdetekor a szerb hadsereg az ország teljes területét elfoglalta a Maros vonaláig, így Makó stratégiailag fontos város lett. A városban maga Kossuth Lajos is tartózkodott, aki népfelkelést hirdetett. A városnak a harcok első szakasza alatt menekültek áradatát kellett befogadnia, később tevékenyen is részt vett abban. Dobsa Lajos megkezdte a szabadcsapatok szervezését, az egyházak templomainak harangjából ágyút öntöttek. A város rendezett tanácsúvá vált. A makói csapatok (megközelítőleg 428 férfi) súlyos csapásokat mértek az ellenségre a környező falvak (Deszk, Kiszombor) melletti csatákban, de a forradalom bukását az alföldi mezőváros sem kerülhette el. Az orosz csapatok túlerőben voltak, a magyarok Szőregnél a csatát elvesztették, és később letették a fegyvert az osztrák csapatok előtt, kilenc nappal a világosi fegyverletétel előtt. A szabadságharc után a hivatalnokokat börtönbe, az egyházi tisztviselőket kolostorba kényszerítették, a harcokban részt vevő férfiakat az osztrák seregbe sorozták be.

A kiegyezés után felpezsdült az élet: Szeged után Makó volt a vidék első városa, ahol aszfaltoztak és artézi kutakat fúrtak, a városban villanytelep létesült. Eltörölve az osztrák-magyar vámvonalat, a gazdasági teljesítmény, ami főként mezőgazdasági cikkekből állt, megsokszorozódott. 1890-ben Makó népessége elérte a 31 639 főt, az ország 12. legnagyobb városa volt lakosság alapján, megelőzve többek között Pécset, Kassát, Miskolcot és Brassót is. 1883-ban a két évvel korábban megalakult Arad–Csanádi Vasút révén begördült az első vonat a település állomására. A Marosra vasúti és közúti hidakat építettek. A város rendezett tanácsú lett. Felépült a faszínház és a mozi, elkészült a gimnázium impozáns épülete és az internátus, helyi újságok láttak napvilágot. A város kulturális-gazdasági fellendülésének csúcspontját a honfoglalás millenniumának idején érte el.

A 20. század első fele

A 20. század első évtizedében kiéleződtek társadalmi, politikai és gazdasági ellentétek – a városban a plebejus eszmék legelszántabb aktivistái a pár holdnyi bérelt földön dolgozó hagymakertészek voltak. Az értelmiség haladó szellemű része kiállt a szegényebb néprétegek érdekei mellett. Az Országos Köztársasági Párt 1913. április 14-én Makón megrendezett nagygyűlését a rendőrség feloszlatta.

Makó lakossága az első világháború idején 37 ezer fő volt, ebből 8500 katona vett részt a világháborúban, főként az olasz fronton Doberdónál, és Oroszországban Galíciában. Makó lakosságának kétharmada mezőgazdasági munkát végzett, a rekviráláskor követelt hagyma előteremtése az ő feladatuk volt. A szükséges mennyiségnek azonban csak egytizede került beszolgáltatásra. Családonként kevesebb mint 40 dkg kenyérből gazdálkodtak az emberek naponta. Az olasz frontról a makói katonák 1918. október 31-én tértek haza, már az őszirózsás forradalom eszméit magukban és jelvényeit ruhájukon hordva. 1300 makói lett a világégés hősi halottja.

A francia és szerb csapatok folyamatosan nyomultak előre, 1918. november 29-én már Kiszomborról, a Maros túloldaláról néztek farkasszemet a makói katonákkal. 1919. január 30-án fegyveres harc robbant ki a városban a polgári leányiskola épülete előtt a felfegyverzett tömeg és a csendőrség között. A zavargásokban hat civil és egy csendőr vesztette életét.

Az Oroszországból hazatérő hadifoglyok – akik aktívan rész is vettek a kommunista forradalomban – voltak a fő megszervezői a katona-, paraszt- és munkástanácsoknak. Makó tanácsának vezetője Zombori Lajos lett, a tanácsválasztásokkor 12 ezren voksoltak. Felállították a forradalmi ítélőszéket, a vörösterror makói képviselőjét. Az új rendszer pozitív hatása volt, hogy kötelező egészségügyi vizsgálatokat, vasárnap munkaszünetet rendeltek el, és engedélyezték a piacot. A főként munkásokból álló Vörös Hadseregbe Makón 189 embert toboroztak. A földeket és a téglagyárt államosították, csakúgy mint a két makói nyomdát.

A proletárdiktatúra kikiáltása után néhány héttel Románia általános támadást indított a tanácskormány ellen, ezért a Makóra kirendelt politikai megbízott minden eddiginél nagyobb áldozatokkal járó beszolgáltatást követelt. A városban elszabadultak az indulatok, a felháborodott tömeg meggyilkolta a pesti megbízottat. Válaszul április 27-én vörös terrorkülönítmény érkezett a városba, és több mint 50 túszt hurcolt el magával. Návay Lajost, Csanád vármegye alispánját, a Képviselőház elnökét testvérével együtt brutálisan meggyilkolták. Ugyanezen a napon vonultak be a városba a szerb, francia és román csapatok. A megszálló csapatok 1920. március 29-ig maradtak Makón.

A nem sokkal később érvénybe lépett trianoni békeszerződés súlyos törést hozott Makó számára: a várost elvágták hagyományos erdélyi és bánsági piacaitól, csökkent a bevetett földek száma, 3000 ember vált munkanélkülivé. Az elcsatolt területekről érkező menekültekkel a lakosság száma 1920-ban érte el csúcspontját, 37 141 főt.

Az 1920-as évek végére a gazdasági világválság miatt a mezőgazdasági termékek ára csökkent, az 1930-as aszály következtében óriási lett a munkanélküliség, és a kormány támogatásának hiánya miatt (a gabonatermelőkön igyekeztek segíteni, a hagymásokat figyelmen kívül hagyták) gazdasági káosz lett úrrá.

A harmincas évek közepére stabilizálódott a helyzet, megnőtt a hagymások súlya a városban, és az értelmiségiek aránya is növekedett.

A közélet minden téren felpezsdült: országosan elismert tanárok dolgoztak a gimnáziumban, régészeti ásatások folytak Móra Ferenc, a „tiszteletbeli makai" vezetésével, művésztelep jött létre, nyaranta 150 színházi előadást tartottak az 1936-ban épült Hagymaházban, Klebelsberg Kuno irányításával több új iskola létesült. Az írástudatlanok száma 5% alá csökkent. A Nemzeti Parasztpárt 1939-ben itt alakult meg Erdei Ferenc vezetésével, 1937-ben pedig a Márciusi Front bontott zászlót ugyanitt. Justh Gyula országgyűlési képviselőként támogatta a város fejlődését.

A második világháború során az ukrán front csapatai érték el először a várost Malinovszkij tábornok vezetésével. A magyar–német csapatokat, a csekély számú honvédet és a könnyű fegyverzetű határvadászokat 1944. szeptember 26-án szorították ki a városból. A mai Magyarország területén lévő települések közül az elsők között esett el, nem sokkal Csanádpalota után, ami az első, Vörös Hadsereg által elfoglalt település volt. A harcok még két hétig tartottak a város körül, de Makót már nem tudták visszafoglalni a katonák. A városon átgázoló csapatok felrobbantották a Maros-hidat, és a városban átvette az irányítást a SZEB. Makónak több mint 500 hősi halottja lett a harcok során, és közel 1200 zsidó lakost gyilkoltak meg.

1945-től a rendszerváltásig

Makó a háború után nehezen tudott talpra állni. A menekültek visszatérése otthonukba elindította a város lakosságának fokozatos csökkenését, és a rendszerváltásra már több mint 7000 fővel lett szerényebb a népesség.

Az elvándorlás lélekszámát tekintve Csongrád után a második helyet foglalta el az országban, Budapestet nem számítva itt volt a legnagyobb az egykék számaránya, korszerkezetileg lakossága az egész országban a legelöregedettebb lett. Makó a párizsi békeszerződések megkötésével ismét az ország peremére került. Az 1950-es megyerendezés során március 16-án Csanád vármegyét felosztották Békés megye és Csongrád megye között, ezáltal Makó 220 év után elvesztette megyeszékhelyi rangját, az egykori megye 140 ezres lakossága után vonzáskörzete 70 ezer főre csökkent, amelynek formális keretet a makói járás biztosított.

A második világháború után Makó periférikus helyzete tovább súlyosbodott, az országos gazdasági- és területfejlesztési politika kirekesztette, részben a jugoszláv határ közelsége miatt, majd később, 1956 után az egyéni gazdálkodás túlsúlya miatt. Határon túli kapcsolatrendszerrel az 1970-es évekig szinte nem is rendelkezett.

1952-re termelőszövetkezeti várossá alakították át a települést, a lakosok önerőből négy mgtsz-t hoztak létre (Lenin, Kossuth, József Attila, Úttörő). Az egykori vasútjavító helyén kialakították a Mezőgazdasági Gépgyárat, a város legnagyobb ipari üzemét. Jugoszlávia közelsége miatt a várost a Rákosi-rendszer éveiben nem fejlesztették, Josip Broz Tito támadásától tartva.

Az 1956-os forradalom itt október 26-án kezdődött, amikor a József Attila Gimnázium lelkes tanulóinak tüntetése után a helyiek ledöntötték a szovjet emlékművet. Munkástanácsok és forradalmi bizottságok alakultak, a város irányítását átvette a Nemzeti Bizottság. Makó rendőrkapitánya, Fazekas Lajos a szabadságért küzdő diákok, munkások oldalára állt, a rendőrség előtt fegyvertelenül fogadta a tüntetőket, és jóváhagyta, hogy a rendőrök és a nemzetőrök együtt óvják a nyugalmat. Jórészt neki köszönhető, hogy semmilyen atrocitás nem történt a településen a forradalom során. November 9-én öt szovjet tank jelezte a szabadság végét. A Nemzeti Bizottságot november 21-én számolták föl, vezetőjét karhatalmisták Szegedre vitték.

Az 1960-as évek közepétől lassú fejlődésnek indult a város, elkezdődtek a járda- és útépítések, valamint a csatornázás. Még a szabadságharc évében megtörténtek az első termálkútfúrások, és ennek eredményeképpen 1963-ban megnyílt az akkor még tisztasági közfürdő a Járási Tanács udvarán. Ez jelenleg Makó legjelentősebb kitörési pontja.

Az 1970-es tavaszi árvíz után az ország irányítása elérkezettnek látta az időt, hogy nagyobb volumenű beruházásokba kezdjen Makón. Gyökeresen átalakult a városkép, a tömeges lakásépítések nyomán ugrásszerűen növekedett a panellakások száma, új lakótelepek alakultak ki. Rendelőintézet, könyvtár, múzeum és zöldségkutató állomás épült, bővültek az iskolák és a kórház. Nőtt a közüzemi vízhálózatba és a vezetékes gázellátásba bekapcsolt lakások száma is.

A központi iparfejlesztési elképzeléseknek megfelelően betelepültek könnyűipari, bútorgyártó, élelmiszer-feldolgozó üzemek. A TAURUS, a FÉG és a MEDICOR műveknek létesült leányvállalata – többségük a rendszerváltás után kivonult a városból. Önállóan működött a ZÖLDÉRT, a HÓDIKÖT, valamint a redőny-, kenyér-, tégla- és kolbászgyár. A nagyobb ipari szövetkezetek a bőr-, házi-, textil-, valamint a vas- és fémiparban tevékenykedtek. 1978-ban megnyílt Makó első nagyáruháza, a Skála-csoportba tartozó Maros Áruház.

A mai Makó

A rendszerváltás után a szocialista időszak alatt jelen volt cégek felszámolták üzemeiket, ismét jelentős tényezővé téve ezzel a munkanélküliséget. 1989-ben Makón 7600-an dolgoztak az iparban, 1994-ben ez a szám 2500-ra csökkent, robbanás azonban nem következett be, a gyárakból elbocsátott emberek többnyire kényszervállalkozóként a mezőgazdaságban találtak magunknak megélhetést. Az ipar és a vállalkozások fellendítése érdekében 1998-ban Makót és térségét vállalkozási övezetté nyilvánította az állam, jelentős adó- és pénzügyi kedvezményeket nyújtva 2007 végéig. Az ez utáni időszakban a legfontosabb gazdasági beruházások színterévé az Ipari Park vált, ami a város északkeleti részén helyezkedik el. Makó 2009-ben Befektetőbarát település címet, és különdíjat nyert.

Az 1998-ban átadott Hagymaház nyitotta meg a 2000-es években épült új közintézmények sorát (Erdei János Sportcsarnok, autóbusz-pályaudvar, Közhivatalok Háza, az újvárosi bölcsőde Búza utcai épülete, az új gyógyfürdő és wellnessközpont, Pulitzer József Kollégium, Kálvin téri új iskolaépület), amelyek közül az első hat a világhírű organikus építész, Makovecz Imre tervei alapján készült. Az új építészeti értékek következetes megteremtésért és a régiek megóvásáért a város 2010-ben Hild János-díjat kapott.

A telekommunikációval való ellátottság és a aszfaltborítású utak kiépítettsége ugrásszerűen megnőtt az 1990-es években. A szilárd burkolattal ellátott, portalanított felületű utak aránya 2008-ban 96% volt, hiányosságok főként a Honvéd városrészben tapasztalhatóak még.

Járási központként 50 000 embert lát el szociálisan. Ezen a szerepén túl, az ország délkeleti kapujaként európai uniós és nemzetközi kapcsolatok közvetítőjeként érvényesül. A város fő kitörési pontja az idegenforgalom lehet, melyben a hangsúlyt a kulturális programok és a termálfürdő alkotják.

A Magyarország Legvirágosabb Városa és az Európai Ezüstérmes Város díjat folyamatos fejlődés eredményeként érte el: a rendszerváltáskor még a legkevesebb zöldterülettel rendelkező magyar városok között volt. A siker nagyban köszönhető a Virágos Makóért programnak, amely a lakosság nagy részét ösztönözte a környezetszépítésben való aktív részvételre.

2007-ben az Idősbarát Önkormányzat díját nyerte el az államtól, ezenkívül az Európa Oklevél birtokosa, amelyet az Európai Unió adományozott neki „elismerve Makó város önkormányzatának erőfeszítéseit, amelyet az európai eszmék népszerűsítéséért igen dicséretre méltó módon tett".

Makó 2007-ben a második helyet szerezte meg az Év települése versenyen, négyszáz szavazattal lemaradva Sárospatak mögött.